Balogh Elemér honlapja


375,680


Mond ez az első pillantásra lélek nélkül való szám bárkinek bármit is? Azt hinné a jámbor tóparti halandó, hogy nem. Hogy ez inkább csak egy amolyan ízetlen trükk. Ámítás. Csali. Hogy hátha mégis bekapható, és ráharap egy falánk kíváncsiskodó. Vagy ha nem, hát üsse kő! Vöröskő. Almádi vörös homokkő.

Az Öreghegyre menet, Almádiban, a vöröskő híd fölött egy táblán villognak hófehéren ezek a számok, egy ördögi masinán. Az idegen, aki arra vetődik, értetlenül bámészkodik: mit keres ott fönt, a magasban, az út fölött egy magányos, mondhatni magára hagyott, talán ottfelejtett valódi gőzmozdony. Örökre kihűlt kazánnal, beledermedve az eleven, nyüzsgő panorámába. Ráadásul a síneket is kiharapta előtte is, mögötte is – az idő? Csak ő maradt meg ott roppant árva egymagában.

A számokat nem én találtam ki. Nagyon is valóságosak azok. A 375 a mozdony típusát, a 680 sorszámát jelenti.

Körbejárva az ódon, mesterien kiglancolt, az egykori füst- és koromnyomokat mégis hűségesen őrző szerkezetet kibetűzhető rajta az eligazító szöveg is: „1909. július 9-től itt közlekedett Alsóőrs és Veszprém között a közhasznú és közkedvelt személyvonat 1969. szeptember 30-ig. Gazdaságtalanságra hivatkozva ekkor felszámolták, a síneket is sürgősen felszedték… 1994. július 9-én közadakozásból állította helyre…”

Ott megyek el naponként a híd alatt. Fölöttem – az égben? – mozdulatlanul, a kiállított mozdony.

Az én szememben mégsem kiállítási dolog, nem valami halott műtárgy az ott fönt.

Amikor meglátom, mindig belém csap a villám. Vagy föltündöklik előttem egy valahol az emlékezetem mélyén rejtőzködő, talán nem is valóságos szivárvány. A síneket még nem verték szét, a talpfákat még nem szaggatták föl a kanyargós vaspályán. A duhogva vánszorgó kis vicinális napjában ötször megfordul városom és a tópart között. Ha úgy kívánja az élet, többször is. A legforróbb júliusi és augusztusi napokon, mint a rajzó méhek, fürtökben lógnak a mindennapi megalázó robottól elcsigázott, verejtékben úszó emberek még a vonat lépcsőin is, az ütközőkön, de még a mozdony szenestartályán is, ahonnan súlyos szívlapátjával hesseget el bennünket, mezítlábas, klottgatyás gyerekeket a fűtő, aki a pokolbéli ördög hasonmása. Az irdatlan tömeg aztán az almádi, a káptalanfüredi vagy az alsóőrsi strandon köt ki. Aztán amikor mint egy settenkedő vadállat, az Öreghegy mögött morogni kezd a sötétedő égbolt, egymás hegyén-hátán rohanunk vissza az otthon biztonságát ígérő vasparipához.

Látom, amint az emberekkel dugig megpakolt, végeláthatatlanul hosszú szerelvénnyel a kis 375-ös gőzmozdony lihegve és fújtatva kapaszkodik föl egy-egy emelkedőre, füttyöget csalafinta módon, hogy elterelje a figyelmet küszködéséről, olykor meg-megáll szuszogva, hiszen pihennie is kell, ilyenkor mellette gyalogolva is megelőzhetjük, kinevetjük a masinisztát, a mozdony meg csak erőlködik, erőlködik, néha még prüszköl is, mint egy makrancos, vénülő csataló, ilyenkor kéményéből dühödten okádja ki a szikrazuhatagot, hogy aztán megkönnyebbüljön, amikor a remetevölgyi lejtőhöz ér…

Nekem egyáltalán nem valami halott műtárgy az a mozdony ott fönt, az öreghegyi vöröskő hídon. És rajta a számok nem lélek nélkül való, műemléki adatok – egy már soha többé vissza nem térő, a képzeleten túli létezésben lebegő időről beszélnek. A kis 375-ös ott duhog és füttyöget kölyökkorom örökkévalóságában, és égi szenestartályáról onnan integetnek a többiek, a klottgatyások.


Balogh Elemér






Utolsó frissítés: 2013. február 27.