Balogh Elemér honlapja



Brassai Zoltán Remény és sors

Balogh Elemér köszöntése (2018)

A reményeket az emberek dédelgetik, a végzetet viszont az örördög osztja” (Carlos Ruiz Zafon)

15 évvel ezelőtt írtam az első laudációt az akkor 65 éves Balogh Elemérről az Árgusban. Áttekintettem addigi életművét, melyet így egyben, bizony, akkor olvastam át először alaposan, ezért több meglepetéstokozott számomra is. Főleg az lepett meg, hogy mennyire tudatosan építi életművét, milyen szervesen illeszkednek az egyes darabok egymáshoz. Szó sincs róla, nem egysíkú ez az életmű, egyáltalán nem az, hanem vannak olyan elemei, m a melyek gondolati-művészi tartópillérek, azaz nem íráshalmazról van szó, holott nagy fenyegetés ez az állapot egy olyan ember számára, aki élete nagy részét a sajtóban töltötte. Itt nem a történetek kapcsolják össze a regényeket, hanem az a gondolattá párolódó indulat és érzés, melyíróvá kényszeríti az újságírót.

Ezt akartam megragadni másfél évtizeddel ezelőtt. Ezt íratta velem az esszé fölé címként azt, amit ma is vállalok: érzelmes szatirikus.

Annyira vállalhatónak gondolom ezt a címet, ezt a megállapítást, hogy le is szögezem: az azóta írott művek bizonyságul szolgálnak rá, pontos a meghatározás. Pedig A tanár úr című díjnyertes regénymegírása nem kis csábítást jelentett volna, hogy a szerző ettől eltérjen akár az egyik, akár a másik irányba. Főleg persze az elsőbe, hiszen a választott téma nagyon személyes. Balogh Elemér nem tért el. Tudatos író, minden jelentős író, költő az, így pontosan ismeri, mi az, amit ő hitelesen meg tud írni, és ennek megfelelően alkot. Tudja, hogy ráncba kell szedni a múzsát is. Erre még vissza fogok térni.

Most elsősorban az érdekel ,mikor az újabb köszöntőt írom, hogy az elmúlt tizenöt esztendő mennyit változtatott a művek jelentésén, hatásán, mennyit változtatott a kor. Talán úgy is fogalmazhatnám ,és ez pontosabb is lenne: mennyit alakult a világ, megszólítja-e ezt a világot az a mű, amelyik évtizedekkel ezelőtt íródott, és ha megszólítja, ugyanazt mondja-e, mint másfél évtizeddel, három lustrummal ezelőtt. És mivel ezt csak saját magamon tudom méricskélni, a kérdés úgy is feltehető, hogy én magam mit változtam s nem túl rokonszenvesen változó világunkban.

Már az első alkalommal leírtam, hogy Balogh Elemér nevével akkor találkoztam először, mikor a televízióban láttam az Ússzatok halacskák című filmet.(Akkor még készítettek tévéfilmeket.) Ez 1980-ban történt, azóta sem felejtettem el Makláry Zoltán megrázó alakítását. Ezután olvastam el magát a regényt, mivel abban az időben még előfordulhatott, hogy az ember azért vásárol meg magyar regényt, mivel látta a filmváltozatát. Nem volt könnyű megtalálni, de mikor elolvastam, még jobban tetszett, mint filmen, amely az akkori énem számára kissé túlzottan érzelmesnek tűnt. A regényben benne volt az irónia is, anélkül, hogy megsemmisítette volna az érzelmeket. Nos, nem lesz könnyű ennek az írónak folytatnia a pályáját, gondoltam, mivel a fülszövegből megtudtam, hogy ez az első könyve. Magasra tette a lécet, de nem csak ez okoz nehézséget, bár elég lenne önmagában is, hiszen a második könyv után gyakran kérdezik meg, hol van ez az elsőtől. Csak itt még más nehézség is van: nem hagyja az olvasót egyszerűen elmerengeni, elérzékenyülni: szembesíti önmagával, saját, még maga előtt is gyakran titkolt érzéseivel, vágyaival, gondolataival, melyek nem mindig rokonszenvesek, sőt.

Nem is volt könnyű egész addig, míg a Csíksomlyói passió meg nem hozta a még nagyobb sikert, akkorát, hogy túllépte az országhatárt is, ez tette nevét ismertté igazán, és ahogy ő maga mondta, emiatt aztán sokan „székely góbénak” is hitték, hiszik néha ma is. Tanúsíthatom, mert magam is ezt gondoltam róla egy ideig, pedig gömöri palóc szegénylegénynek született. A siker átrepülte az országhatárokat, de ő maga mezítláb gázolt át az Ipoly vizén családjával együtt gyermekként, menekültként, otthont keresve. Később kizárták az ország összes egyeteméről, így a diplomát csak később szerezhette meg, kedves tanárát, Brusznyai Árpádot, akiről ma utca is van elnevezve Veszprémben, kivégezték a forradalom után, ő pedig egy ideig segédmunkásként kereste kenyerét, majd újságíró, dramaturg lett. Aki ezeket megéli, így éli meg, azt már nem szédíti meg a siker, nem adja föl azokat az erkölcsi és esztétikai elveket (ez Kosztolányinál azonos, ezen is érdemes elgondolkodni), melyek életét vezérlik. Vagy ha föl is adná, mikor ír, a papír előtt (ez a nemzedék még valóban papírra ír, ceruzával vagy tollal), nem tud, és nem is akar őszintétlen lenni. Legfőképpen nem tud.

Hadd idézzek egy pár sort abból az írásból, mellyel 1994. szeptember 9.-én elbúcsúzott a megyei laptól, melynek főszerkesztője volt:
Célunk az volt, hogy az egykor mindenható párt szócsövéből „korszerű, feladatának hiteles, elfogulatlan tájékoztatást tekintő napilapot szerkesszünk.
Hogy törekvésünket mennyire koronázta siker, azt ítéljék meg az olvasóink.
Más szelek kezdenek most fújni, s nekem újra vennem kell a kalapomat.
Veszem is – büszkén”…
Hozzáteszem, hogy a befejezésben pedig arra kéri az olvasókat, hogy tartsanak ki a lap mellett. Furcsa lenne, ha azt mondanám, hogy épp ez a zárlat döntötte el, hogy idézek a Búcsúból? Aki érti, megérti ezt is.
Valamint azt is, hogy a szerk.biz. kis kiegészítést fűzött hozzá, melyben közlik, hogy a „szakszervezeti bizottság és az üzemi tanács a főszerkesztő személyéről bizalmi szavazás megtartását indítványozta” de a főszerkesztő még ez előtt távozott a laptól. A biztonság kedvéért a búcsúlevelet a harmadik oldal aljára tördelték, melléje pedig két kis rendőrségi hírt rendeltek.

De ez már történelem, mely a szóhasználatból is világos, az ifjabbak nem is nagyon érthetik. De hát a történelem maga is ironizál, nem is ritkán, ezt saját sorsunkból is tudhatjuk, ha megvan bennünk a belátás adománya.

Fentebb azt írtam, hogy néha a múzsát ráncba kell szedni. Ezen azt értem, hogy meg kell tanulnunk saját magunkat kívülről szemlélni. Vagy legalábbis meg kell próbálnunk így írni. (Sartre azt állítja Baudelaire kapcsán, hogy ez lehetetlen, bár a költő erre tett kísérletet. Szerintem Sartre-nak nincs igaza.) Meg kell próbálnunk, mivel csakis így tudunk valóban szembenézni mindazzal, ami földrészünkkel az elmúlt vagy száz esztendőben történt, és amelynek részesei, sőt, nem kis részben felelősei is vagyunk. Azaz felelősek vagyunk saját életünkért, nem tolhatjuk át ezt másokra, a sorsra vagy a körülményekre.

Ahogy A tanár úr című regény főszereplőjéről megtudjuk: „Itt, a hegyek visszhangzó csöndszigetén azt kezdte forgatni a fejében, hogy ha már az egyszer sem emésztette el őt a sorsa a lelkek virágba borulása, majd a lángok kihamvadása után, igazabb életet is élhetett volna.
Egyezkedés nélkül való életet.
Ha nem zakatol ott az ösztöneiben egyre a csúfondáros parancs: megmaradni, megmaradni, megmaradni.” (191)

Igen, a múzsa megzabolázása azt is jelenti, hogy megtartjuk magunkban az indulataink megzabolázásának képességét, mégis képesek maradunk a fölháborodásra, azaz képesek vagyunk erkölcsi ítéletet alkotni. De azt is tudjuk, hogy végső elmarasztaló ítéletet nem mi hozunk mások felett. Csomay Felicián az előbbi gondolatok után eljut oda, hogy belátja, mégis egy ismeretlen úrnak vendége volt, és mellette is ott áll legnehezebb pillanataiban valaki az elevenek vagy az eltávozottak közül. Olyan, aki megtanítja, hogy próbáljunk megbocsátani a hibákért magunknak, és megtanít részvétet érezni még a legellenszenvesebb, legtaszítóbb ismerősünk, egykori barátunk, Samuka iránt is, mikor látjuk, milyen magányosan áll a Salvator –kápolna lépcsőjén. (Még ha megbeszélnivalónk nem is igen lenne vele.) Aki megtanít arra, hogy néha boldogságot is érezhessünk, megtanít az élet tiszteletére, arra, hogy megértsük, elfogadjuk: a vértanuk sem meghalni akartak.(194)

Érzelmes szatirikus. Ezt ismétlem magamban újra. Szatirikus, hiszen metsző élességgel feltárja, elénk tárja hibáinkat, bűneinket, nevetséges önzéseinket, csalásainkat és öncsalásainkat. De ezeket önmagában, saját gondolataiban is megkeresi, azt is bemutatja, hogy ezek jó része egyszerűen az emberi természet része, emberi gyengeség. Saját magát soha nem veszi kiaz esendő, gyarló világ szereplői közül, még akkor sem, ha nem lép előtérbe egy alteregója a narrátornak. Ha pedig előlép, akkor még a mesében is „én, a szamár”-ként teszi.
Milyen egyszerű volna például már az első regényben, az Ússzatok halacskák-ban elverni a port a fiatalokon, akik nem veszik észre, hogy a közelükben ott haldoklik a nagyapa, akit mindig csak készültek meglátogatni az otthonban. Balogh Elemér viszont olyan mondatokat ad a szájukba, melyekről az juthat eszünkbe, mi is valószínűleg ezeket mondanánk. Nem rossz gyerekek ezek, csak épp olyan egoisták, mint mi valamennyien. Megértjük őket, és talán picit elszégyelljük magunkat – egy pillanatra.
Milyen egyszerű lett volna a tanítványnak egy édes- bús tragikus hangú életrajzi regényt írnia szeretett tanáráról! Arról a tanárról, akiről ma sem tud megrendülés nélkül megszólalni. De az író ennél többet akart. Így megváltoztatta a neveket, bár a monogram megmaradt, viszont mindez lehetőséget adott rá, hogy a lényegeset mondja el, hogy a mai világunkhoz szóljon. Ennyi idő után sokkal fontosabb, hogy mennyiben él a mártír tanár életműve a gyorsan fogyatkozó tanítványokban. Az derül ki, hogy él, még ha nem kevesen egészen más pályát is futottak be, mint amire indíttatást adott a tanát úr. Ez nem jelenti, hogy hatás nélküli volt az élete – hiszen ahogy az egyikük ki is mondja – éppen őmiatta nem tudnának egymással beszélni. A hatás mélyebb, a lélek értékítéleteiben bújik meg. Tudjuk, mi a helyes, de ettől még nem feltétlenül azt tesszük, és erről nem szívesen beszélünk.

Azt a kérdést tettem föl magamnak, hogyan él az életmű a változó időben. Él-e egyáltalán? Változott-e a művek jelentése, a hang, ahogyan megszólítja az olvasót – aki, reméljük, még szép számmal van.

Érdekes, bár magától értetődő lett a válasz, melyet természetesen saját magamtól kaptam. Előre kell bocsátanom, hogy a kínzó kérdés feltevésének oka van. Mégpedig az, hogy szomorúan és elképedve látjuk, hogyan tűnek el nem is oly régen még megkerülhetetlennek tartott írók, művészek, gondolkodók a feledésbe, csak néha hangzik föl egy-egy hang ,mely ez ellen tiltakozik. Nem kis vihart váltott ki például Tamás Gáspár Miklós azzal a nyíltan provokáló kijelentésével, mely szerint a nyolcvanas években „hat hónap alatt több jelentős irodalmi mű jelent meg, mint a rendszerváltás óta eltelt negyedszázadban összesen.” Tény, akkor sokkal nagyobb volt az érdeklődés és az irodalom szerepe, jelentősége. És ezek a művek és alkotóik jórészt ismeretlenné vagy lesajnálttá váltak mára.

Én a kérdésemre csak azt tudom ma felelni, hogy a művek egy részének, a maradandóaknak a szerepe átalakul. Nem az esztétikai, nem. A jó művek jók maradtak, de a jelentésük, ahogy hozzánk szólnak, másként szól a befogadóhoz. Nem sugárzik át az az izgalom, mely a közélet aktuális kérdéseit firtatta, netán az, hogy bátornak éreztük a szerzőt –és magunkat is, hogy ezt kimondta, mi pedig olvassuk. Az érdeklődés ezen a ponton, hogy úgy mondjam, történeti lett. Olvasás közben élvezzük a jó mű esztétikumát, és ismereteket szerzünk egy korábbi világról, annak emberéről. A furcsa az, hogy főként korábbi önmagunkról.

Vegyük például a könyv alakban meg nem jelent művet, a Sógorom harminchárom rémisztő álma címűt. Nagyon is saját korához szólt ez a regény (Balogh Elemér annak nevezte) akkor, 1990-ben. Ma pedig, úgy vélem, igen érdekes dokumentum arról, hogyan gondolkodtunk, milyen remények éltek bennünk a rendszerváltozás időszakában. És milyen naivak is voltunk. Mindezt sűrítetten tartalmazza ez a sor „rémálom”. Nagyon tanulságos ezt ma elolvasni, de csak akkor, ha okulni is szeretnénk belőle.

Számomra különösen érdekes, amit az irodalmi életről ír; még hihetőnek tűnt akkor, hogy nem következik be az a megosztottság, amelynek meglátásához nem is kell irodalmi körökhöz tartozni. Ebben az írásban még az írók, akik együttesen énekelték vagy ötszázan yelszi bárdok, hogy „Zengjen a mi dalunk, Edvard a mi urunk”, végül egy pokolbéli tanulmányút után együtt átmasíroznak a menyországba, „mert az Úr sokkal irgalmasabb, mint gondolnánk, mondja” Vergilius. Ugyanakkor nem kevés keserűség is keveredik itt a remények közé. De hát a mottó is azt mondja, hogy „A reményeket az emberek dédelgetik, a végzetet viszont az ördög osztja.” (Carlos Ruiz Zafón) Talán mégsem véletlen, hogy manapság akkora érdeklődést váltanak ki a naplók, emlékezések a közelmúltról. Elég csak arra utalnom, hogy borsos ára ellenére milyen hamar elfogyott mondjuk Réz Páléletinterjúja vagy Király István naplója, Ortutay Gyula három kötetéről nem is beszélve. Megvan az igény a tényekre, és ennek kielégítésében biztosan van szerepe a szépirodalomnak is.Ma ezekből a naplókból, emlékezésekből többet tudunk meg a Kádár-rendszerről, mint a történelmi tanulmányainkból. Ha szabad így kifejezni magam, a kor lelkét ezek adják vissza, többet tudunk meg Király félelmei leírásából, mint egy elemzésből.

Korábban azt írtam, hogy Balogh Elemér életművében egyre erősödik a szatirikus hang. Ezt ma is így látom. Azzal egészíteném ki, hogy A tanár úr című pályadíjas regényben a legerősebb az indulat, de azonnal hozzá kell fűznöm, hogy a legkeményebb elitélés mellett itt a legmélyebb a megértés és az önvizsgálat is. Ez a titka a Balogh Elemér-i próza hatásának, ehhez találta meg jellegzetes nyelvezetét. Azokat a gárdonyisan kopogó mondatokat, melyekben a belső feszültség és a nyugtalanság jelenik meg, illetve az elgondolkodás lassú, hömpölygő mondatait, melyek viszont ironikusan árulkodók is tudnak lenni, ha arra van szükség. Tudja, mi mindent mondhat el a tördelés, alkalmazza is.
Realista – a szó legjobb értelmében.

Balogh Elemér 80 esztendős.

Kedves Elemér! Jó egészséget, sok erőt! Őrizd meg a felháborodás és a megértés kettős adományát! Így, együtt.





Utolsó frissítés: 2019. január 28.