Balogh Elemér honlapja

Balogh Elemér

 

Szász Imre versus Brusznyai Árpád

 

Két hajdani collegistáról lesz itt szó. Egyikük sem él már.

Jómagam, már koromnál fogva sem, és hát persze az ismert történelmi körülmények kacskaringós alakulása folytán, a hírneves Collegiumnak nem voltam, nem lehettem tagja. Ám éveken át lakója voltam örökösének, a Ménesi úti diákotthonnak, amely többszöri nekirugaszkodással elődjének nyomába szeretett volna lépni, eddig mindannyiszor sikertelenül. Valami bujkáló öntudattal mégis Eötvös kollégistáknak tartottuk magunkat.

Egyetemi éveim, majd zötyögős írói pályám során aztán közelebbi kapcsolatba kerültem a hajdani Eötvös Collegium jónéhány tagjával (Fodor Andrástól Pándi Pálon át egészen Falus Róbertig), hiszen a bölcsészkaron és az irodalmi lóversenypályán úgyszólván valamennyien ott fickándoztak, többen éppenséggel a csalóka célegyenesben loholva.

Ketten közülük különösen emlékezetesek számomra, annál is inkább, mert mindketten így vagy úgy beleszóltak az életembe, s fogadatlan prókátorként magamra vállaltam, hogy bár messzire kalandoztak egymástól, közös asztalhoz ültetem őket.

Egyikük Brusznyai Árpád, másikuk Szász Imre.

Brusznyai Árpád tanárom, osztályfőnököm volt a veszprémi Lovassy László Gimnáziumban. 1952-ben helyezték, mondhatnám űzték őt oda, miután az egyetem görög intézetéből, ahol akadémiai demonstrátorként szorgoskodott (máig nem tudom, mit is jelenthet ez az akadémiai demonstrátorkodás), kiebrudalták. Osztályidegennek vagy az is lehet, hogy osztályellenségnek nyilvánították. (Közbevetőleg, s az időben előre ugorva megemlítem, hogy Szepesy Tibor emlékezete szerint, amikor később bíróság elé állították, az ügyészi vádirat ezzel a mondattal kezdődött: „Csendőr volt az apja Brusznyai Árpádnak.” Brusznyai a rá jellemző fanyar humorral, bár már nyakán érezhette a kötelet, így kommentálta a dolgot: „Hiszen ezek valóságos költők! Felező tizenkettesben írták meg a vádiratot.”) Hivatalosan a történelmet és a latin nyelvet tanította nekünk, de túlzás nélkül állíthatom, nincs az emberi tudás birodalmában olyan territórium, ahova ne kalandozott volna el velünk. Az én szememet ő nyitotta rá a világra.

Legemlékezetesebb tanári tulajdonságaként az maradt meg bennem, hogy nem kisiskolás nebulókként, hanem egyenrangú felnőtt emberként kezelt bennünket, s ez azt is jelentette, hogy kemény szavakkal teremtette le azt, aki sunyi vagy becstelen módszerekkel próbált érdemeket szerezni, de elvárta tőlünk, hogy meghunyászkodás nélkül álljunk ki igazunk mellett.

Szaktárgyaiból nem csupán az adatokat tanította meg és kérte számon, hanem mindazokra az összefüggésekre is megpróbált rávilágítani, amelyek a tudást egyetemessé tehetik. A történelem oktatása különösen tág teret nyitott erre, s ő minden alkalmat megragadott, hogy az egyes események, folyamatok társadalmi, politikai, filozófiai, irodalmi, művészeti, ha volt ilyen, zenei kapcsolódásaira fölhívja figyelmünket. A latint az ő vezényletére nyögdécselő nyelvtanulási botladozásaink ellenére nem holt nyelvként, s az antikvitást nem letűnt korként közelíthettük meg. A klasszikus szövegekben megpróbált rávilágítani a ma is élvezhető és gyönyörködtető jelenségekre, s nem mulasztotta el fölhívni figyelmünket azokra az erkölcsi tanulságokra, amelyeket a klasszikus ókor nemes jellemeinek életrajzai kínáltak. A tudomány, a művészetek és az éthosz harmonikus egységének bűvöletében élt maga is, s aki közülünk fogékony volt erre, nem vonhatta ki magát hatása alól. Az antikvitást a tiszta szívű, szép és szabad emberek világának tekintette, s az akkori magyarországi környezet, az ötvenes évek első felének legsötétebb időszaka, nagyon is távol állt az ő eszményeitől.

Nem csoda hát, hogy amikor 1956-ban, a forradalom szabad távlatokat nyitó pezsgésében cselekvési lehetőséget kínált neki a sors, megragadta a kínálkozó alkalmat, és elvállalta a Veszprém megyei Nemzeti Forradalmi Tanács vezetését. Többször is hangoztatta persze (jó néhány egykori munkatársa tanúsága szerint), hogy csak addig marad ezen a poszton, amíg kitisztul az égbolt az ország fölött, hiszen ő a tudományok embereként akarja leélni az életét. (Homérosz-kutatásaira már akkor többen fölfigyeltek.) Hiteles forradalmi vezetőként egyébként a leghatározottabban kiállt a törvényesség, az emberi megoldások mellett, s arra törekedett, hogy az országrengető forrongásban se sérülhessenek azok az erkölcsi értékek, amelyek az ő életét addig is irányították.

Diákjaként végzete beteljesülése előtt is úgy tekintettem rá, mint példaadó idősebb támaszomra. Bár a veszprémi gimnáziumból engem kicsaptak, ő, amíg tehette, mellettem állt, és segített eligazodnom a világ és a bölcsészkar útvesztőiben. A klasszika filológiát az ő hatására választottam szaktárgyamul, ő vezetett be a két illetékes tanszék kapcsolódásaiba, beszélt Moravcsik Gyuláról, Trencsényi Waldapfel Imréről vagy Szabó Árpádról (persze mindegyikükről más-más hangsúllyal), és eligazított az Eötvös Kollégium (akkor már csupán diákszálló) ügyeiben is.  Tőle hallottam arról, hogy a patinás intézetet miképpen verték szét „felhőkakukkvár rohamosztagosai” (az ő szavai ezek), a bolseviki szellem egyeduralmának előharcosai. Mostanában – mondta – már sem szabadságról, sem szárnyalásról, sem szellemről nincs szó, nem dúlták még szét azonban a könyvtárat, amelynek még mindig gazdagabb az anyaga, mint az egyetemié, s lelkemre kötötte, hogy legfontosabb tartózkodási helyem az legyen, s ott  Tomasz néni, ha őrá, Brusznyai Árpádra hivatkozom (de anélkül is), mindenben segítségemre lesz.

 

Milyen ember is volt hát Brusznyai Árpád? Megpróbálom lehámozni róla a mártír sors hősi  legendáit (mint például azt, hogy a Himnuszt énekelve lépett a bitófa alá), s keresem  a személyére legjellemzőbb, olykor egymásnak is ellentmondó  jelzőket: széles látókörű, magabiztos, fogékony, jó kedélyű, mértéktartó, lobbanékony, barátságos, rátarti, csúfondáros, belátó, segítőkész, megbízható, derűs, nyitott, szellemes, istenfélő, választékos modorú, s hogy egy idegen kifejezést is használjak: gentlemanlike, aztán bölcs, tántoríthatatlan, megvesztegethetetlen… Ezek a jelzők persze lehetnek találóak vagy tévesek. Egy azonban egészen biztos: aki korábban soha nem találkozott vele, első pillantásra az is megállapíthatta róla: ez az ember nem akárki.

 

Így látta ezt, mármint hogy ez az ember nem akárki, egykori kollégista társa, Szász Imre is, aki később, 1985-ben Ménesi út című regényében a jónéhány színes vagy szürke egyéniségű kollégista között barátságtalan ellenérzéseit hangoztatva is megkülönböztetett figyelemmel emlékezett meg róla.

 

Szász Imrével úgy kerültem közelebbi kapcsolatba, hogy az Új Tükör című hetilap kritikai rovatának vezetőjeként ő foglalkozott először az én első regényemmel (Ússzatok, halacskák), mégpedig elismerően méltatva azt. Magam is írtam néhány riportot később ebbe a hetilapba, személyesen is összeismerkedtünk, és többször beszélgettünk a világ és az irodalom dolgairól. Ő erősített meg abban a hitemben, hogy egy írás akkor válik művé, ha túllép a földhözragadtság hétköznapiságán. (Tőle hallottam azt az anekdotát, hogy Medgyessy Ferenc egyik lovasszobrát nagyon nézegeti egy valódi, lobogó kék gatyás hortobágyi csikós. Körbe-körbejárja, meg-megáll, csóválja a fejét. „Valami talán nem tetszik rajta, atyafi?” „Hát csak az, hogy a lú nem ilyen.” „De hát ez nem lú, ez szobor” – mosolyodott el Medgyessy.)

 

Barátságunkra a Ménesi út megjelenése vetett árnyékot. Ennek a regénynek az egyik jellegzetes szereplője egy Burcsa nevű kollégista, akiben nem alaptalanul Brusznyai Árpádot sejtettem, s ő meg is erősítette, hogy a regénybeli Burcsa bizony „egy az egyben” Brusznyai.

 

Mellbevágó sorokat olvastam Szász regényében. Ilyeneket: „Burcsa… különös, nagyhangú, kihívó fiú volt, sánta, nagy testű, vörös hajú és vörös szakállú klasszikus filológus, mindig ordítva vitatkozott, közben botjával verte a padlót. Önéletrajzát kollégiumszerte legendásan így kezdte: Apám csendőr volt, bátyám a váci püspök titkára… agresszív, hiú és kötekedő volt… ő volt a kollégium jobboldali vezéralakja… vallásos katolikus volt és kommunistaellenes… nem szerettem őt.”

 

Idáig még rendben is lett volna, hiszen azt, hogy kit szeret s kit nem, mindenki maga dönti el. A továbbiakban azonban ezt írta Szász: „1956-ban egy vidéki város munkástanácsnak elnöke lett – s erre a szerepre szellemi képességei, vezéri hajlandósága és agresszivitása nagyon is predesztinálta –, majd fegyveres rendcsinálásra való uszításért bíróság elé állították, elítélték és kivégezték. Az ítéletről kollégisták között az a hír járja, hogy inkább példát akartak statuálni vele, mint valóságos, emberéletben kárt okozó vétkeket megbüntetni, és én, akár még önámítás árán is, szeretnék hitelt adni ennek a szóbeszédnek, mert elég keserves azt is tudomásul venni, ha volt kollégista egy szellemi kivégzőosztagot vezényelt, nemhogy valóságos ölésre uszított.”

 

Amikor Szász Imre újólag megerősítette, hogy ő valóban Brusznyai Árpádról írt, lehangoltan tettem szemrehányást neki. „Üljünk le egy kávéra, és beszéljük meg a dolgot” – indítványozta. Több kávé és több konyak (ő fizette) után sem sikerült dűlőre jutnunk. Jómagam arról akartam meggyőzni őt, hogy milyen mélységesen igazságtalanul bánik egy olyan emberrel, aki hazája szolgálatában vált nemzete megbecsülést érdemlő mártírjává, ő pedig egyre csak azt hajtogatta, hogy neki kollégista korában nem volt rokonszenves Brusznyai viselkedése. Tanáromként én egészen másnak ismertem meg – mondtam –, semmiféle agresszivitást, semmiféle ordítva vitatkozást, semmiféle kötekedő hajlamot nem tapasztaltam nála, emberségesnek, bölcsnek és barátkozónak tartottam magam is, és tudtommal tanítványainak sokasága is így vélekedett róla. Történelmi idő volt egyébként a kollégium szétzilálásának ideje is („a fordulat éve”), s Brusznyai akkor is azon az oldalon állt, amely gátat igyekezett emelni egy megállíthatatlanul ránk zúduló, szennyes áradatnak. „Én is azon az oldalon álltam” – hangoztatta Szász. – „Te mégis a szellemi kivégző osztag levezénylőivel barátkoztál inkább” – vetettem ellene. „Ennek személyes okai voltak. Egyébként ő sem rajongott értem.” „Fontosabbak lehetnek-e a személyes okok a magasabb rendű, morális szempontoknál?”

 

 De még inkább történelminek nevezhető időszak volt az ötvenhatos forradalmi helyzet, amikor is nem Brusznyai Árpád személyes ambíciói („vezéri hajlandósága”), hanem az elementáris erejű társadalmi hullámverés sodorta őt arra a helyre, amely aztán végzetévé vált. S ő ekkor nemhogy nem uszított fegyveres rendcsinálásra és „valóságos ölésre”, mint Szász írja, hanem éppen ellenkezőleg, megakadályozta, hogy a fegyvert követelő veszprémi diákság hozzájusson a raktáron levő géppisztolyokhoz, s mindvégig kiállt amellett, hogy a forradalmi zűrzavarba is az emberiesség és a törvény szelleme érvényesüljön. Végül is az egykori Eötvös kollégisták közül ő volt az egyetlen, aki szembe mert fordulni azzal a szemfényvesztő, hazug világgal, amit nálunk szocializmusnak neveztek. „Többen is voltunk, akik szembefordultunk” – állította Szász. „Az életét mégiscsak egyedül ő áldozta föl” – mondtam.

 

„Talán igazad van” – felelte, s akkor ezzel búcsúztunk el egymástól.

 

1987-ben jelent meg a Ménesi út második, „javított” kiadása. Amikor kezembe vettem, biztos voltam benne, hogy Szász Imre beszélgetésünk nyomán módosította a Burcsáról írtakat. Mély megdöbbenéssel kellet tapasztalnom, hogy az eredeti szövegen semmit nem változtatott.

 

„És bele tudnál nézni Brusznyai Árpád szemébe?” – kérdeztem a könyvet kezemben tartva.

 

Nem válaszolt. Átnézett fölöttem. Ám éreztem, hogy tudja, miről beszélek.

 

Szász Imrével többé nem találkoztam. 1991-ben azonban megjelent Megyek, ha elbocsátasz címmel a Ménesi út című regény folytatása. Kíváncsian olvastam végig. Nagyon érdekesnek találtam. Egyetlen bekezdést hadd idézzek belőle:

 

„…az volt a furcsa, hogy ötvenhat előtt valahogy úgy féltem, mint aki egy ismeretlen dzsungelben jár, és bárhonnan, bármikor megtámadhatják. Pedig akkor sem a bandából, sem az ismeretségi körömből egyetlen embert sem tartóztattak le, nem internáltak, kitelepíteni is csak néhány távolabbi ismerőst telepítettek ki. De biztosan nem tudhattad, hogy nem kapnak-e marokra bármelyik pillanatban. Ötvenhat után viszont sok írót, irodalmárt bebörtönöztek… sőt egy volt kollégistát, Burcsát, halálra is ítéltek, ma már tudjuk, hogy bosszúállásból, hamis vádak alapján (kiemelés tőlem. B. E.). És mégis, az ember tudta, hogy ha befogja a száját, ha elfeledkezik ötvenhatról és utána a megtorlásokról, és pár évvel később elfogadja cserébe az autót, a külföldi utazást és a magánélet viszonylagos védettségét, akkor nem tartóztatják le, nem verik össze, nem telepítik ki. Hagytuk magunkat megvásárolni, szinte lelkesen. Vagy talán úgy kellene mondanom, hogy mi vásároltuk meg az életlehetőséget?”

 

Meggyőződésem, hogy Szász Imre és Brusznyai Árpád földi kapcsolata ezekkel az akár penitenciának is tekinthető mondatokkal zárult le. Odaát most már, fölélesztve az egykori kollégiumi szellemet, talán szót is értenek egymással.

 

 



Utolsó frissítés: 2013. február 27.