Balogh Elemér honlapja


Brusznyai órája


Brusznyai Árpád alakja legendává nemesült azóta, hogy 1958. január 9.-én, egy dermesztően fagyos hajnalon a kőbányai kisfogház sivár udvarán a bitófa alá kísérték. Legendák terjedtek el és terjednek el arról, hogy utolsó éjszakáján a siralomházban, a halálos cellában gordonkáján muzsikált. hogy kivégzésekor a Himnuszt énekelte, hogy őt is, mint mártírtársait, összedrótozott testtel, koporsó nélkül, arccal a föld felé hajították be a rákoskeresztúri köztemető akkor még gyommal, bozóttal benőtt legtávolabbi sarkában a 301-es parcella sebtében megásott sírgödrébe.

A legendák lombosodnak és virágoznak, amíg csak élünk, s talán elmúlásunk után is, most azonban nem a szovjet tankok fedezékéből ítélkező vérbírák ártatlan áldozatát, a mártírt és a mártírium legendáit idézném föl, hanem az eleven embert, hiszen alig vagyunk már néhányan, akik ötven évvel ezelőtt közvetlen közelében lehettünk.

…Valamennyien tudjuk, hogy egy nemzet sorsa azon is múlik, hogy vannak-e példamutató tanítói. A magyarság életereje abban is megnyilvánult mindig is, hogy bármerre sodorta őt az élet, képes volt helyt állni, képes volt felvenni a versenyt bármely más nemzet fiával. Brusznyai Árpád azok közé a tanárok közé tartozott, akiket méltán nevezhetünk a legkiválóbbaknak.

Ki is volt hát ő?

A világ legnevesebb egyetemi intézményeivel vetélkedő Eötvös Kollégium egyik büszkeségeként a klasszikus görög és latin kultúra bűvöletében élt, s tehetsége fényes tudósi jövőt ígért neki. Pályáját az úgynevezett fordulat évében a kommunista hatalomátvétel törte derékba. A fiatal Brusznyai Árpád nem állt be a csahosok közé, hát bezárultak előtte a tudósi pálya kapui. Vállalta inkább a mellőzött vidéki gimnáziumi tanár szerény sorsát. Így került Veszprémbe, a Lovassy Gimnáziumba 1952-ben.

Elsős gimnazista voltam akkor , s ő lett az osztályfőnököm. Óráit mindig úgy kezdte, hogy elővette régimódi zsebóráját, komótosan kirakta a tanári asztalra, időnként rá-rápillantott, mindig pontosan tudta, hányadán állunk az idővel, s kicsöngetésre befejezte mondanivalóját. Tanított nekünk latint, történelmet, irodalmat, helyettesítő tanárként még természettudományos tantárgyakat is, mellékesen vezette az iskolai énekkart is. Egyetemes fölkészültségű pedagógusként avatott be bennünket a tudományok és a művészetek titkaiba, segített eligazodni az emberi értékek egyre növekvő zűrzavarában. Akkor, amikor értelmes gondolatok helyett csak a fölülről diktált frázisokat szajkózhatta az ember, amikor a magyar művészeti életet a szocialista realizmusnak nevezett sablonokba igyekeztek beszorítani, ő nagy körültekintéssel terelgetett bennünket az egyedül helyes és tisztességes útra, az önálló gondolkodás, az önálló ítéletalkotás útjára. Elevenen emlékszem például még a hangsúlyára is, amikor valamelyikünk egy alkalommal „Illés” Gyulára hivatkozott. „Tudod, kedves fiam, létezik egy Illés nevezetű kurzusirodalmár is, a Béla, de a valódi költő, a Gyula, az Illyés.” És ennyi elég is volt ahhoz, hogy kezdjünk észhez térni. Hogy kételkedéssel fogadjuk a szocializmusnak nevezett népámítás hazug doktrináit.

Elsősorban, s mindvégig latint tanított a mi osztályunknak. Egy holt nyelvet tanítani, amely egyébként sem volt már divatos akkoriban sem, tanárt próbáló pedagógusi feladat. Mert ugye kit érdekel már Tacitus vagy Seneca, Cicero vagy Horatius. A klasszikus nyelvi struktúrák meg – hát nem hozzák lázba az embert. Brusznyai tanár úr azonban kimondottan érdekessé tudta tenni még a latinórát is. A coniugatiók és declinaciók dögunalmas magolását azzal tette izgalmassá, hogy versenyt rendezett belőlük. Majd minden óra egy villámvetélkedővel kezdődött, és ez már önmagában is lázba hozta az osztályt, vagy legalábbis azokat, akik nem akartak szégyenben maradni előtte. Lépten-nyomon idézte a klasszikus latin mondásokat, s azok örökre belénk rögződtek. „A capite foetet piscis” – azaz fejtől bűzlik a hal, szokta volt mondani jelentőségteljesen. S hogy „gutta cavat lapidem” – azaz a kitartó munka meghozza a maga gyümölcsét, s hogy „per aspera ad astra” ami annyit tesz magyar nyelven, hogy bizony keményen meg kell dolgoznunk érte, ha valóban szépet és nagyot akarunk létrehozni. S ilyenformán észrevétlenül helytállásra, erkölcsi szilárdságra, munka- és hazaszeretetre nevelt bennünket. S ő tanított meg minket arra is, hogy az egyenes embernek nincs takargatnivalója, s ezért nem szemlesütve sunyít, hanem nyíltan a szemébe néz annak, akivel beszél. Ő tanított meg bennünket arra, hogy élni csak emberként érdemes. S ő tanított meg arra is, hogy a kereszténység azért válhatott a világot megtartó eszmévé, mert a szeretet mindenek fölött való voltát hirdeti. Tőle hallottam először Teilhard de Chardinről, a huszadik század nagy keresztény filozófusáról, akinek akkoriban a nevét sem volt szabad kiejteni.

S aki ezek alapján valami szigorú, rideg, merev, tusakodó embernek képzeli őt, olyannak, aki a katedráról is valami konok kérlelhetetlenséget sugall, nagyon téved. Brusznyai Árpád nem ilyen volt, hanem irtózatosan jó humorú, derűs ember, harsogva hahotázott, ha a helyzet úgy kívánta, semmi görcsösség nem volt benne, könnyen föl tudott oldódni, még tarokkozni is leült néha esténként, ha ebben a hagyományos kártyajátékban járatos társaságba keveredett, és telhetetlen zenehallgató volt, maga is játszott több hangszeren is.

Ötvenhat nyarán érettségiztünk. s alig álltunk föl az iskolapadból, alig énekeltük el tanáraink befüggönyözött ablaka alatt a búcsúszerenádot, jött is ránk a valódi embert próbáló idő: a forradalom. A forradalom, tudjuk, nem nyáresti szerenád és nem fáklyásmenet, hanem egekig csapó láng-és füsttenger. Ám ezen az egekig csapó láng- és füsttengeren is átsütnek azok a tiszta arcok, azok a sugárzó szellemek, akik tájékozódási pontot jelenthetnek a tétovázóknak. Ezek közé a sugárzó szellemek közé tartozott az a kikezdhetetlenül igaz ember is, akit a forradalom után sok száz társával együtt bitófára juttattak a bosszúálló gyászvitézek, a akinek emlékét itt most hangversenyünkkel megidézzük.

S végül még egy személyes ügyünkre hadd térjek ki: azt a bizonyos régi zsebórát kivégzése után többi holmijával együtt a börtönből visszajuttatták feleségének, aki emlékül nekem ajándékozta. Ez az óra azóta is állandóan ott fekszik íróasztalomon, s a múló időt én azon mérem.

(Köszönöm hogy meghallgattak)


Veszprém, 2004. január 9


Balogh Elemér


(A 2004-es Brusznyai hangverseny emlékezése)

 

 





Utolsó frissítés: 2019. január 23.