Balogh Elemér honlapja

A legkedvesebb tanítvány évtizedei

Hetvenöt éves a Veszprémben élő Balogh Elemér író, újságíró, dramaturg

 

Kellei György

 

Hetvenöt éve az akkori csehszlovákiai Nyitrán ezen a napon született Balogh Elemér író, újságíró, dramaturg. A családot a Felvidékről kiűzték, tanárember szülei hat gyerekkel 1946-ban áttelepültek Magyarországra. A népes család három gyerekkel gyarapodott, a kilenc testvér közül nyolcan még élnek. Balogh Elemér ifjúkorát és későbbi éveit megpróbáltatások és mélyrepülések jellemezték, de ő mindig megtisztulva került ki a kataklizmákból.

 

A Napút folyóiratban 2007 őszén így vallott családi hátteréről: „Székely góbénak tartanak sokan, gondolom, Csíksomlyói passióm miatt, pedig csupán egy gömöri palóc szegénylegény vagyok. Igaz, anyám révén úgy-ahogy Kosztka Mihály Tivadarral tartom a rokonságot, azzal, akit manapság Csontváryként emlegetnek. Szülőföldemnek mégsem a Felvidéket tekintem, hanem a tágasabb pátriát, a Kárpát-medencét, benne olyan kies helységekkel, mint Nyitra, Nagycétény, Szalatnya, Alsógalla, Székesfehérvár, Budapest, Szolnok, Csíkszereda, Veszprém, Balatonalmádi.”

Gimnáziumi tanulmányait Veszprémben kezdte a Lovassy gimnáziumban, ahol a kivégzett Brusznyai Árpád legkedvesebb tanítványa volt, az ő hatására választotta az ELTE latin-görög szakát 1956-ban. A Lovassyból a budapesti piarista gimnáziumba került, majd Székesfehérváron, a József Attila Gimnáziumban érettségizett. Ezután következtek volna az egyetemi évek, de az 1956-os forradalomban vállalt szerepe, valamint az egyéves évforduló megünneplése miatt (a Szózatot, a Himnuszt és a Marseilleise-t dúdolták az utcákon 1957-ben) Magyarország összes egyeteméről és főiskolájáról kizárták. Persze 1960-ban egy amnesztia során visszavették, de ez a három év tragikusan kilátástalan helyzetet jelentett számára, hosszú ideig kerülték az emberek, féltek, ha szóba állnak vele, bántódás éri őket. Ekkoriban hivatalsegéd-helyettesként, kocsikísérőként, laboránsként és nyomdai korrektorként dolgozott Veszprémben.

Balogh Elemér középiskolás kora óta ír. A Lovassy gimnázium a nándorfehérvári diadal ötszáz éves évfordulójára jeligés irodalmi pályázatot hirdetett, amelyre 200-300 soros hexameteres kiseposzt küldött be. Első jelentős irodalmi sikerét a nyertes pályaművel aratta. A bölcsészkaron aztán rögtön egymásra találtak a költők és írók. Bekerült a társaságukba, és az egyetemi újságban rendszeresen publikált, főleg verseket, de novellákat is. Ehhez a körhöz tartozott többek között Búzás Andor, Bella István, Ágh István, Baranyi Ferenc. Az egyetemen 1964-ben kapott diplomát, és Veszprémben, a Kállai Éva Gimnáziumban kezdett el tanítani, ám 1965-ben megkeresték a Naplótól és átcsábították a szerkesztőségbe. Egy 1993-as interjúban így idézte fel ezt az időszakot: „Attól kezdve lettem újságíró. Igen érdekes időszakot töltöttem el a szerkesztőségben. Annak ellenére, hogy az itteni újság pártlap volt, nem köteleztem el magam, a tartásomat, szembenállásomat mindig sikerült megőrizni. Úgy tartottak számon, mint aki nem adja be a derekát, soha nem írtam politikai töltésű cikkeket, nem váltam a hazug diktatúra zsoldosává. Jellemzéseimben az szerepelt, hogy a magatartásom arisztokratikus, elzárkózó vagyok, nem veszek részt a politikai életben. De azért megtaláltam a társaságomat: Eötvös Pál, Pünkösti Árpád, Sztankay József és Koncz István által képviselt gárdával szót értettem, sokat voltunk együtt.”

Első prózakötete, az Ússzatok, halacskák, amely a Szépirodalmi Könyvkiadó pályázatán különdíjban részesült, 1975-ben jelent meg. Balogh Elemér ekkor már harminchét éves. A regényt Veszprémben írta. Kései, de annál ragyogóbb pályakezdés, az olvasók és a kritikusok egyaránt kedvezően fogadták. A televízió is felfigyelt a műre, Makláry Zoltánnal a főszerepben film készült a lírai hangvételű regényből. Egy nyolcvanhat éves öregember tíz esztendeje lakik szociális otthonban, de képtelen megszokni a környezetet. Nyugdíjából a hazautazásra gyűjt, unokáit szeretné látni, elérkezik hát a szökés napja… A siker azonban nem a megyeszékhelyen érte az írót. Ő persze nem szökött el a királynék városából, őt a megyei hatalmasságok kényszerítették távozásra 1974-ben. A hétvégi bensőséges, zártkörű sajtónapi összejövetelen iszogattak és kártyáztak a szerkesztőségben, jól érezték magukat, amikor egyik fontoskodó kollégája figyelmeztette őket, hogy „kommunista újságírókhoz” méltatlanul viselkednek. Balogh Elemér visszavágott, keményen bírálta a rendszert. Megjegyzéséért feljelentették, és hétfőn kitették a szűrét a szerkesztőségből. „…folyamatosan  demonstráltam: nem ott álltam, ahol elvárták tőlem. Kultúrrovat-vezetőként nem tűrtem el az utasítgatásokat, éppen ezért sem a megyei első titkárral, Pap Jánossal, sem az ideológiai titkárokkal nem jöttem ki. Ünnepi beszédeik megírására sem vállalkoztam…”  _ nyilatkozta azokról az évekről.

Kiebrudalása után Pesten kötött ki, és családos emberként mindenféle munkát elvállalt, volt taxisofőr, lapkézbesítő és szerkesztő. Arra mindig ügyelt, hogy a családja ne érezze kárát hányattatásainak, gyerekei nevelését, a tisztesség megteremtését mindig fontosnak, elsődlegesnek tartotta. Ezekben az években, ilyen „fejbe vágott” állapotban nem nagyon volt kedve írni. Szerencsére az írószövetségtől 1978-ban drámaírói ösztöndíjat kapott, így a szolnoki színházhoz került, ahol dramaturgként is dolgozott. Szolnokon tele volt munkakedvvel, az ottani évek alatt született meg a Szépségverseny (1980) című regénye és a Csíksomlyói passió című színműve, amelyet Kerényi Imre állított színpadra Rossa László zenéjével. A darabot az akkori Nemzeti Színház kamaraszínházában, a Várszínházban mutatták be 1981. november 15-én. (Az ősbemutató plakátját, szereposztását dolgozószobája ajtaján őrzi Balogh Elemér.) A premier után a kritikák Madách Imre és Katona József műveihez hasonlították a színművet. A Csíksomlyói passió 700 előadást ért meg, Veszprémben, Székesfehérváron, Csíkszeredában és a Madách Színházban is játszották. A produkció minden alkalommal lázba hozta a közönséget, a visszhangokból egyértelműen kiderült, hogy közvetetten hatott a rendszerváltozás előtti társadalmi és politikai életre. Az író egykori erdélyi, csíksomlyói diákszínjátszói, nagypénteki misztériumjátékok részleteit használta fel. Krisztus szenvedéstörténetéről van benne szó, népzenei aláfestéssel. Az emlékezetes színmű mindenképpen megőrzi szerzőjének nevét a magyar irodalomtörténetben.

A Szépségverseny után kilenc év telt el az újabb regényig. A Kutyakomédia, amely elvont helyszínen, egy elefántcsontfaragó részlegben játszódik, 1989-ben látott napvilágot. Balogh Elemér nem termékeny szerző, nem írt oly sokat. Ez persze alkat kérdése. Nagyon lassan ír, még amikor minden idejét arra szánja, akkor is naponta egy oldallal készül el, vagy még annyival sem. Akkor ír, ha igazán kedve van hozzá, és ha akad másokkal is megosztandó mondanivalója. Hordozza magában a témáit, töpreng… Az Ússzatok, halacskák megjelenésekor vetette papírra a következő sorokat: „…többre becsülöm a szép írásnál a szép életet. Írni csak azért írok, hogy megkíséreljem megfogalmazni: voltaképpen mit is tartok szép életnek, vagy éppen mit nem tartok annak.” Eleinte kis füzetekbe kézzel írt és úgy gépelte át, aztán megszokta, hogy egyenesen gépbe fogalmazzon, de egy idő óta már számítógépet használ. Milliószor átdolgozza a kéziratot, bele-belejavítgat, ám amikor megjelenik, érdekes módon már nem érdekli, nem foglalkoztatja, el sem igen olvassa. A könyvek mellett jó néhány hangjátékát sugározta a Magyar Rádió, ahol a nyolcvanas évek első felében osztályvezetőként dolgozott. Verseit, prózai írásait folyóiratok közölték. Balogh Elemér soha nem kilincselt a kiadóknál, soha egyetlen egy kéziratával sem házalt, s talán éppen ezért az irodalmi szekértáborokhoz és csoportosulásokhoz sem tartozik, megtartotta függetlenségét. Ez a politikára is vonatkozik. Idegenkedett, iszonyodott a pártoktól, a szervezetektől megkövetelt fegyelem nem fér össze a habitusával, mivel maximálisan öntörvényű ember, ragaszkodik ahhoz, hogy önállóan véleményt alkothasson.

A kilencvenes évek elején visszatért Veszprémbe, és csaknem négy éven keresztül, 1994-es nyugdíjba vonulásáig a Napló főszerkesztőjeként tevékenykedett. Korrekt munkakapcsolatra törekedett kollégáival, bár olykor hirtelen felindult, kertelés nélkül megmondta a véleményét, de haragja hamar elszállt. Előfordultak persze éles viták, ideológiai nézetkülönbségek, felfogásbeli eltérések, oda-vissza tévedések, de a közös cél változatlan maradt: minél érdekesebb, szórakoztatóbb újságot csinálni. Tisztelte, becsülte felkészült és szorgalmas munkatársait.

A Naplónál töltött újabb évek alatt írta egyik legabszurdabb, leggroteszkebb regényét. A semmi farka 1996-ban jelent meg. A 2005-ös Állatmesék című gyűjtemény is hasonló karakterű alkotás. Könyvei hangulatát, atmoszféráját soha nem tervezi meg előre, mindig az ábrázolt világ és miliő inspirálja, motiválja a műfaji határokat, jellegzetességeket. Munkáinak egy része persze a valóságos életet tükrözik. Már az Ússzatok, halacskák olvasásakor szemet szúrt, hogy Balogh Elemér különös neveket választ hőseinek. Ebben a regényben az öregembert Matics Ráfaelnek hívják, A semmi farka furcsa, lézengő, örökösen jobbra vágyó, de akaratgyenge, ide-oda csapódó pasasa Sóhámozó Kajetán névre hallgat, és a környezetében egy Odiló bácsi nevű alak is felbukkan. A Brusznyai Árpád emlékének szentelt A tanár úr című regény (2008) főszereplőjét (önmaga alteregóját) Csomai Feliciánra „keresztelte” az író. A Felicián a latin Félix névből származik, és boldog, elégedett a jelentése, de A tanár úr nem a szerelem vagy egyéb örömök regénye, hanem a lelkiismeret elégedettségéről szól, a valóságos életet állítja fókuszba, történelmi tablót ad a korról. (A kézirattal 2006-ban elnyerte a Németh László Alapítvány 1956-os jubileumi irodalmi pályázatának fődíját.)

Az írót mindeddig elkerülték az állami kitüntetések és irodalmi díjak, de nem szenved a hiányuktól. A nagy angol drámaíró, G. B. Shaw mondta egy alkalommal, hogy „egy díjat nem szabad visszautasítani, úgy kell élni, hogy ne kapjál.” Balogh Elemért 2007-ben Gizella-díjjal tüntették ki Veszprémben, 2010-ben pedig Bertha Bulcsu-díjat kapott irodalmi publicisztikájáért. Sikeres embernek tartja magát, többre nem vágyik. Diákkorában Petőfi akart lenni, aki nemzetét megváltja. De rájött, hogy ez korszerűtlen célkitűzés lett volna. Kiváltságokra és fényes körülményekre sem vágyik; úgy véli, hogy azok az emberek, akiknek életcélja az, hogy minél gazdagabbak legyenek, tévúton járnak.

„Egyre vidékibb ember vagyok” – mondta 70 évesen. Szabad idejében kertészkedik, olvas és emlékeit rendezgeti, amelyekből egyszer valószínűleg könyv lesz. Teste, szelleme friss, 75 évesen sem érzi magát „vénembernek”. Az Erzsébet ligetben lakik, romantikus, ódon házban. Innen indul sétáira a város utcáin széles karimájú kalapban és faragott végű kenyai sétabottal, amelyet feleségétől, Gopcsa Katalin művészettörténésztől kapott ajándékba. Mit is kívánhatnánk neki születésnapjára? Botladozások nélküli sétáira még hosszú-hosszú éveken át szegődjön mellé a Gondviselés.




előző

1 2 3 4

következő
Utolsó frissítés: 2013. február 27.