Balogh Elemér honlapja

1 3

Somogyi Győző kiállításmegnyitó

Kedves Barátaim!


Az az igazság, hogy írtam én egy elég tisztességes kiállításmegnyitó ünnepi beszédet erre a szép alkalomra. És hát persze mint mindig, amint ez illik is ilyenkor, ezt most is megmutattam a feleségemnek, hiszen amint az köztudott művészi berkekben, ezekhez a dolgokhoz (meg persze minden egyébhez is) ő nálamnál sokkal jobban ért. Meg aztán ez itt egyébként is nem valami protokolláris rendezvény, inkább amolyan családias ünnep. Hogy pillantson már bele, minden rendben van-e a szöveggel.

Hát ez meg miféle kusza beszéd – nézett rám, nem is mondom meg, hogyan. – Hiszen ebben nincs benne, hogy üdvözlöd az itt megjelent méltóságokat, a nagyra becsült művésztársakat, meg mindenkit, akit ilyenkor üdvözölni szokás… aztán nincs benne március tizenötödike, meg hogy milyen gyönyörűen süt a Nap, pedig máskor, még akkor is, azon a szent napon inkább a havasesőt szokta az emberek arcába vágni a szemtelen, jeges szél, most pedig, lám, kiderül fölöttünk az ég, és már ennek is mindenki mennyire örül. És az sincs benne, hogy milyen jó, hogy maga a művész is megjelent itt, pedig eredetileg úgy volt, hogy nem lesz jelen a megnyitón, mert fölpattan fakó lovára és huszár társaival nekivág Erdélynek, s most talán éppen arrafelé trappolnak, ahol annak idején négy nap dörgött az ágyú, Vízakna s Déva közt, s ahol minden talpalatnyi földet vér öntözött. De lám, elhalasztották az emléktúrát, s bennünket részesítettek abban a kitüntetésben, hogy találkozhatunk velük, és Somogyi Győzővel személyesen is, nemcsak a rajzaival.

De ami legfőképpen hiányzik a te megnyitó beszédedből – pirított rám a feleségem –, az az, hogy nem elemzed a műveket.

De hát én nem vagyok sem műelemző, sem műkritikus, inkább csak egy egyszerű íróember, akinek vagy vannak ilyen vagy amolyan gondolatai, vagy nincsenek, és azokat igyekszik elmondani avagy elhallgatni.

A nagyérdemű közönség tájékoztatására azért legalább arról mégis kellene ejtened néhány szót, hogy ez az egész katonásdi valószínűleg úgy kezdődött, hogy Somogyi Győző a barátaival mindenféle játékkatonákat csinált papírmaséból vagy más anyagokból, fölöltöztették őket egykor viselt mundérjaikba, és nagy terepasztalokon lejátszották letűnt korok emlékezetes csatáit. És a katonákat előbb le kellett rajzolni, és a rajzoknak, ha komolyan vették a játékot, hiteleseknek kellett lenniük. Elmélyült történelmi búvárkodás előzte meg tehát ezeknek az alkotásoknak a létrejöttét. És nemcsak a szabadságharc katonái születtek itt újjá, hanem az egész magyar történelem hősei, Attila királyunktól egészen Maléter Pálig. És ezek a rajzok az alapos kutatómunka eredményeként teljesen hitelesek. Az egykorú fegyverektől kezdve egészen az alakok ruházatáig, azokon is a csizmától kezdve a mentén át egészen a csákórózsáig. Hogy a nézők figyeljék csak meg, milyen aprólékos gondossággal vannak kidolgozva az egyes részletek. És az arcok is hitelesek. Nem valami hamisított hősiesség sugárzik belőlük, hanem a közemberek valódi, hol szomorú, hol elszánt tekintete.

Összetépte egy határozott mozdulattal az én gondosan megszerkesztett ünnepi szövegemet.

Hát jó! – egyeztem bele búsan. Pedig én arról is szerettem volna beszélni, ami manapság sokkal inkább foglalkoztat valamennyiünket. És hát egy íróféle ember igyekszik mindenbe magát is beleírni.

El akartam volna mondani, hogy az én katonaélményeim nem egészen olyanok voltak, mint a Somogyi Győzőéi. Amikor még kisgyerek voltam, éppen a szovjet vörös horda söpredéke gázolta le Magyarországot. Ezeknek a fegyvereseknek a tekintetében én csak vadállatiasságot láttam. Aztán volt alkalmam közvetlenül találkozni egy másik sátáni testület, az ávéhá "harcosaival". Az iszonyat, ami ezeknek a találkozásoknak a nyomán ébredt bennem, máig összeborzaszt. S végül az ötvenhatos forradalom legázolása után a csatornából előbújó patkányok, a pufajkás karhatalmisták! Rájuk is csak undorral és megvetéssel tudok visszagondolni.

Nagy szerencsém volt, hogy olyan családba születtem bele, ahol tanító apám és áldott emlékű édesanyám nem ezt a fajta hadinépet állította elénk példának. Esténként a tündérmesék történetei közé gyakran becsempészték A szabadságharc csatái című könyvből a legszebb részleteket, s mi pontosan tudtuk, hogy kicsoda volt Damjanich János vagy Bem József, Lázár Vilmos, vagy Görgei Artúr , s hogy kik voltak a többiek, s hogy miképpen zajlott Budavár ostroma, és amikor álomra hajtottuk fejünket, magunk is átéltük a honvédsereg dicsőséges vagy szomorú végű csatáit: Pákozd… Ozora… Vízakna… Branyiszkó… Kápolna… Tápióbicske… Isaszeg… Nagysalló… és zokogtunk, amikor a történet Világosnál véget ért.

Persze, Istennek hála, a magyar családok többsége ugyanígy gondolkodott, s most is így gondolkodik. Mocskos, brutális fegyveresekből láttunk és látunk manapság is éppen eleget. Gyönyörködjünk hát mi is itt ezekben a szeretni való, derék magyar legényekben Somogyi Győző rajzain! S ha elég sokáig nézzük oket, nem érhet bennünket az a baleset, hogy Görgei tábornokot összetévesztjük, mondjuk, Gergényi tábornokkal.

Nem tréfának szánom persze ezeket a mondatokat.

A művészet lényegét, Somogyi Győző művészetének leglényegét szeretném pedzegetni.

Végső soron ugyanis föl kell tennem a kérdést: játék lenne csupán mindez? Egy hiteles alkotóművész szenvedélyes játszadozása? Sokkal, de sokkal több annál: elalvófélben lévő magyarságtudatunk pofozgatása. Csupán játékos kedvtelésből nem érdemes belekapnunk ilyesmibe, például szép katonalegények, és szép fegyverek, szép zászlók fölidézésébe. Hanem, mondjuk, inkább azért, hogy észrevegyük, és másokkal is észrevétessük: a mocsárba beleszédült és abban jólesően dagonyázó szellemeink bizony valahol eltévedtek. Pedig az út, megtisztulásunk, katarzisunk útja pontosan ki van karózva.

Azé az úté, amely egy magasabb rendű világba, a szép emberi eszmények, az erkölcs egyértelmű, a gátlástalan szédelgőknek helyet nem adó birodalmába vezet.

Ebben a hazában a hazaszeretet a tiszta erkölcs kérdése is.



2007. március 14.

Balogh Elemér

előző

Utolsó frissítés: 2019. január 28.